1. Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal.

2. Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltûnik, mint árnyék, nincsen maradása.

3. Nyitva tartod te is szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre.

4. Tisztátalantól vajh születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem!

5. Hogyha már elõre kimérted napjait, hónapjai számát meghatároztad, s kijelölted célját, amit túl nem léphet,

6. akkor ne nézz rá, hagyd inkább magára, amíg le nem tölti idejét a szolga.

7. A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak.

8. És ha a gyökere elvénül a földben, és maga a törzs is elhal a talajban,

9. a víznek már a szaga is sarjadzásra készteti, ágakat hajt, mintha úgy ültették volna.

10. De a férfi meghal és földre dõl. Elpusztul az ember. S mi lesz a sorsa?

11. A tengereknek, lám, kifogy a vizük, a folyók elapadnak, kiszárad a medrük.

12. Így az ember is, ha kidõl, többé föl nem kel. Elõbb pusztul el az ég is, semmint õ fölkel, elõbb, mint mikor álmából fölkeltik.

13. Ó, bár elrejtenél az alvilág ölében, elbújtatnál, míg haragod elül, adnál nekem idõt, aztán gondolnál rám!

14. Ha meghalna az ember, de föléledne újra, szolgálati idõm szívesen tölteném, míg nem jön valaki, aki fölváltana.

15. Akkor szólíthatnál, és én válaszolnék, akkor te is vágynál kezed mûve után.

16. Megszámlálnád akkor minden lépésemet, s nem arra figyelnél, mikor lépek félre.

17. Bûnöm egy zacskóban lepecsételnéd, gonosztettem nyomát bemeszelnéd.

18. De jaj nekem! Mint ahogy a hegy összeomlik, ahogy elmozdul helyérõl a kõtömb,

19. vagy a vízcsepp kivájja a sziklát, a felhõszakadás meg elmossa a földet, nem hagysz semmi reményt az embernek.

20. Végleg földre vered, ott leli halálát, arcát elmásítod, aztán elbocsátod.

21. Nem tudja, ha fiait tisztesség éri, gyalázatukról sem szerez tudomást.

22. Saját fájdalmait érzi csak a teste, lelke csak a maga életét gyászolja.





“E’ na dor que o amor se torna mais forte.” São Padre Pio de Pietrelcina