| 1. | Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait? |
| 2. | Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. |
| 3. | Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. |
| 4. | Már mikor lefekszem, kérdezem: "Mikor virrad?" És mihelyt fölkelek: "Mikor lesz már este?" Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. |
| 5. | Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik, s gennyezik a bőröm. |
| 6. | Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. |
| 7. | Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot. |
| 8. | S a szem, amely most lát, soha többé nem lát, kereső szemeddel nem találsz, nem leszek. |
| 9. | Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt. |
| 10. | Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont. |
| 11. | Ezért én sem türtőztetem számat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszoltam lelkemnek keservét. |
| 12. | Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz. |
| 13. | Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat, |
| 14. | máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe. |
| 15. | "Fojts meg inkább!" - ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom. |
| 16. | Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, éltem egy lehelet. |
| 17. | Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele. |
| 18. | Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban. |
| 19. | Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem. |
| 20. | Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre? |
| 21. | Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet? |
| 22. | Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek. |
