| 1. | Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyűlnek egybe a sírásók. |
| 2. | Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak. |
| 3. | Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal? |
| 4. | Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik. |
| 5. | Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped. |
| 6. | Gúnydalok tárgyává tettek a nép előtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek. |
| 7. | Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok. |
| 8. | Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bűnös miatt háborognak a tiszták. |
| 9. | De az igaz mégis hű marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erőben. |
| 10. | Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek! |
| 11. | Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták. |
| 12. | "A napnak kitér az éj - így szokták mondani -, közel a fény, amely elűzi a sötétséget." |
| 13. | Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben. |
| 14. | Síromhoz így szólok: "Az apám vagy nékem!" A férgekhez meg: "Anyám, s nővéreim!" |
| 15. | Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg - a boldogságomat? |
| 16. | Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba. |
